Amikor egy értelmiségi női társaságban szóba kerül a munka és én bevallom, hogy az élelmiszeriparban dolgozom, általában megfagy körülöttem a levegő. Ha belegondolunk, ez elég ijesztő, hiszen enni azért mindenkinek kell. Aztán a minap kezembe került egy könyv az élelmiszeripar történetéről és belebotlottam a „nagy élelmiszeripari paradoxonba”.
Túl egy átlagos munkás hétfőn, este kilenckor állok a konyhában. A fiam holnapi ebédjét készítem és közben szokás szerint azon lamentálok, hogy mennyire szeretnék már egyet szusszanni egy könyvvel a kezemben.
Ugyanakkor szokás szerint korholom is magam, hisz más nők nyilván sokkal jobb anyák, mert nem ugyanazt a tíz ételt főzik folyton, saját konyhakertet üzemeltetnek az erkélyen, csak a biopiacon vásárolnak, a felvágott szót nem is ismerik, hajnalban vicces zöldséginstallációkat készítenek reggelire és biztosan nem tesznek bolti kencét a szendvicsekbe.
Az önmarcangolásról aztán áttérek a dolgozó nők sanyarú helyzetére, és azon kezdek el gondolkozni, mivel is tölthette dédanyám az ő hétfő estéit.
A gondolatkísérletben a következőkre jutok:
Az nagyjából köztudott, hogy a XX. század első felében a nők csak elvétve dolgoztak fizetett állásban és idejük nagy részét a családjuk ellátására és az élelem előállítására fordították. A gyárban előállított élelmiszer ritkaságszámba ment.
Azt már kevesebben tudják, hogy az élelmiszeripar erőteljes fejlődésbe a második világháborút követően kezdett, főként mert egyre több nőnek kellett a városokba költözni, fizetett munkát vállalni. Ízlés kérdése, hogy áldás volt vagy átok, de sokkal kevesebb idejük jutott a háztartásra, így megnőtt a kereslet a hosszan eltartható, finom, biztonságos és könnyen hozzáférhető élelmiszerek és készételek iránt.
A XXI. század elején a nők jelentős része dolgozik és úgy gondolja, nem helyes, hogy az élelmiszeripar hosszan eltartható, finom, ráadásul szerintük nem biztonságos, viszont túlságosan könnyen hozzáférhető élelmiszereket és készételeket állít elő.
A XXI. század elején a dolgozó nők világszerte úgy gondolják, hogy a lehető legtöbb embernek a szabadideje nagy részét a családja ellátására és az élelem előállítására kellene fordítania.
Persze lehet ismét ebbe az irányba fordulni. De vajon minden információ birtokában vagyunk ahhoz, hogy en bloc sutba dobjuk mindazt, ami egykor meg épp a lehetőségeinket teremtette meg a szabadidőre, az önmegvalósításra, egyáltalán, az életmódunkról való gondolkodásra?
Ezeket aztán gyorsan költői kérdésnek nyilvánítom, már csak azért is, mert a másnapra szánt ebéd már a dobozban. A kérdéseimre pedig a választ is a zöldbabfőzelékre nézve kapom meg: miért is ne örülhetnék annak, hogy áprilisban is tudok friss főzeléket készíteni annyi idő alatt, amíg ezt a gondolatot lefuttattam a fejemben? És igen, ehhez a zöldbabot a hűtőpultból szüreteltem, a tejfölhöz sem én fejtem meg hajnalban a tehenet, a citrom is a messzi pampákról érkezett és bár a virsli nem biocékla, mégis segít abban, hogy jobban lecsússzon a főzelék.
Igaz, a boltban a címkék elolvasása, ennek alapján a konkrét termékek kiválasztása és hazaszállítása igénybe vett egy kis időt, de semmiképpen sem annyit, amit az előállításukkal töltenék (beleértve a növényvédelmi, állatjóléti és élelmiszerbiztonsági gyorstalpaló elvégzését is).
(Utóirat: egyik legerősebb és legszebb emlékem gyerekkoromból, amikor a dédi -amúgy vezetékes vizet sosem látott konyhájában – ülünk a sparheltnél és majszoljuk a bolti piskótatekercset.)