Összefoglaló:
- Az élelmiszerlánc-felügyeleti díj az élelmiszerlánc hatósági ellenőrzéseinek és felügyeletének finanszírozására szolgál Magyarországon.
- Mértéke egységesen minden élelmiszervállalkozás számára az éves nettó árbevétel 0,1%-a, függetlenül attól, hogy adott vállalkozás mekkora feladatot és kiadást jelent az ellenőrző hatóságnak.
- A felügyeleti díj inflációkövető és -gerjesztő is egyben, mivel mindig az előző évi nettó árbevételt veszi alapul.
- Az EU legtöbb tagállamában hatósági ellenőzrésekhez, vagy eljárásokhoz kötött a finanszírozás, szemben a magyar általányadózás-jellegű befizetéssel.
- A magasabb általános díjfizetési kötelezettség rontja a magyar élelmiszervállalkozások nemzetközi versenyképességét.
Javaslatok:
- Az élelmiszerlánc felügyeleti díj inflációgerjesztő hatását meg kell szüntetni!
- A Hatóság stabil finanszírozása alapvetően hozzájárul az élelmiszerlánc biztonságos működéséhez ezért közös nemzeti érdekünk.
- Ki kell dolgozni egy olyan élelmiszerlánc-felügyeleti finanszírozási modellt, amely egyszerre garantálja az élelmiszerbiztonság magas színvonalú ellenőrzését és a vállalkozások versenyképességének megőrzését.
- Körültekintően meghatározott, de akár magasabb büntetési tételek alkalmazásával a „szabálysértési kedv” csökkenthető.
- A Hatóság vegye figyelembe az élelmiszervállalkozások nemzetközi audit eredményeit a kockázatbecslési folyamatokban.
Bővebben:
Az élelmiszerlánc‑felügyeleti díj jelen formájában kedvezőtlen a magyar élelmiszergyártók versenyképességére. A felügyeleti díjat nem tényleges ellenőrzésekhez, nem kockázathoz és nem igénybe vett hatósági szolgáltatáshoz kötik, hanem automatikusan az előző évi nettó árbevételhez. Egy élelmiszergyártó akkor is fizeti a díjat, ha szabálykövető, ritkán ellenőrzött, és a hatóság részéről nem igényel többletfigyelmet. Így a díj gazdasági értelemben nem szolgáltatás‑ellenérték, hanem egy kvázi forgalmi adó, amely közvetlenül csökkenti az ágazat jövedelmezőségét.
A környező és összehasonlítható EU‑tagállamokban (pl. Ausztria, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Románia) a hatósági ellenőrzések finanszírozása más logika szerint történik. Ezekben az országokban a vállalkozások jellemzően konkrét ellenőrzésért, engedélyezési eljárásért, mintavételért vagy nem megfelelés miatti többletellenőrzésért fizetnek, vagyis a költség esemény‑ és kockázatalapú, nem pedig általános.
A magyar élelmiszergyártók költségszintje már eleve magasabb az energia‑, munkaerő‑ és finanszírozási környezet miatt, a felügyeleti díj pedig erre rakódó, minden évben megismétlődő, fix teher. Exportpiacokon ezt a többletköltséget nem lehet érvényesíteni az árban, mert a külföldi versenytársak nem hordozzák ugyanezt a terhet.
További probléma, hogy a díj forgalomarányos, nem pedig eredményarányos. Ez különösen súlyos az alacsony árréssel működő élelmiszeripari szegmensekben (például alapélelmiszerek, beszállítói bérgyártás), ahol már kis százalékos elvonás is aránytalanul nagy profitveszteséget okoz.
Javasolt ezért egy olyan, kiegyensúlyozott élelmiszerlánc‑felügyeleti finanszírozási modell kidolgozása, amely megőrzi az élelmiszerbiztonság magas szintjét, ugyanakkor nem torzítja a piaci versenyt. Ennek alapja lehet egy kockázat‑ és szolgáltatásalapú rendszer, amelyben az általános, árbevétel‑arányos elvonás helyett az ellenőrzések tényleges költségeihez, gyakoriságához és az adott vállalkozás kockázati profiljához igazodó díjak jelennek meg. A jogkövető, alacsony kockázatú élelmiszergyártók így kiszámítható és mérsékelt terheket viselnének, míg a magasabb felügyeleti igényű vagy jogsértő szereplők arányosan nagyobb hozzájárulást fizetnének.